Szatmár megye Románia északnyugati szögletében taláható. Nyugaton Magyarország, északon Ukrajna határolja, belföldi szomszédai délen Bihar megye, délkeleten Szilágy megye míg keleten Máramaros megye. Összterülete 4418 km2. A mai megye az egykori Szatmár vármegye területének nagy részét foglalja magába. Jelentős területeket veszített Máramaros megyével szemben (1926-ig Szatmár vármegye része volt Nagybánya és Felsőbánya környéke, valamint 1876-tól Kővár vidéke is, melyek most mind Máramaros megye részét képezik), de területeket csatoltak hozzá az egykori Kraszna és Közép-Szolnok vármegyékből egyesített Szilágy vármegyétől (Tasnád és környéke) és az egykori Ugocsa megyétől is (Halmi és környéke). A megye jelenlegi területét az 1968-as közigazgatási reform során alakították ki.

Szatmár megyében már az őskorban megtelepedett az ember, a legkorábbi nyomokat az Avas vidékén találták meg a régészek (Bujánháza, Kányaháza, Kőszegremete, Bikszád). A későbbi korok emlékeit már szerte a megyében feltárták. Jelentős neolitikumi, bronzkori, vaskori (kelta) leletek jelzik a megye benépesülését. Leghíresebbek a Nagykároly környéki kelta telepek, amelyeket Piskolt, Szaniszló és Csomaköz határában tártak fel. A Római Birodalom fennhatósága nem terjedt ki erre a területre, de a régészeti kutatások Szopor község területén egy római határerődítést, elővédmű-vonalat tártak fel. A Kr. u. 2–4. században szabad dákok éltek a megye területén, majd jelentős germán népesség (vandálok, gepidák) telepedet le. A 6. századtól a szláv népesség jelent meg a vidéken, majd később, a 10. században, a magyarok megjelenése mutatható ki. A szervezett közigazgatás létrehozása a 11. századra tehető, egyes kutatók szerint Szatmár megye egyike a Szent István király által alapított vármegyéknek. A megyét Szatmár földvára köré szervezték, amelyet Anonymus castrum Zothmar-ként említ. A krónika író szerint a várat egykor Ménmarót védte a honfoglaló magyarok ellenében, akik csak hosszas ostrom után vették azt be. A megye benépesülése tovább folytatódott a német betelepítések révén. A korai németek emlékét őrzi Szatmár-Németi településneve is. Az 1241-42-es tatárdúlás Szatmár megyében is jelentős károkat okozott: számtalan település néptelenedett el és elpusztult Szatmár vára is, amelyet csak a 16. században, a török veszély idején építettek újjá.

A középkor folyamán három jelentősebb uradalom alakult ki a megye területén. Az uradalmak központjai – Nagykároly, Erdőd és Aranyosmeggyes – a közigazgatás és gazdasági élet igazi központjai voltak. Hadi szempontból is fontosak voltak ezek a települések: Nagykároly kastélyát a 16. század során várrá alakították, de Erdődőn már a 15. század második felében erődített kastélyt emeltek. Később, a 18. század során a Károlyiak teljesen újjáépítették ezt a kastélyt. Aranyosmeggyesen, a koraközépkori feltételezett erődítmény helyén épült fel a reneszánsz Lónyai kastély. Az épület, még romjaiban is, nagyszerű és magas színvonalú. Fontos értékes részét képezik Szatmár megye műemlék-együttesének a különböző felekezetek templomai. A román kori építészet remeke az ákosi reformtáus templom, míg Hadad, Krasznacégény, Csomaköz és Halmi templomai a gótika gyöngyszemei. A 18. század építészet és a népi hagyományból eredő technika szép példája Szilágykorond, Kisszokond és Felsőboldád fatemplomai.
Szatmár megye lakossága a legelsők között csatlakozott a reformációhoz, így az új vallás csaknem kizárólagossá vált a 16. század során. A megyében, Erdődön tartották 1545-ben az ország első protestáns zsinatát, majd 1554-ben Óváriban került sor arra a zsinatra, amelyben a magyar protestáns egyház a lutheri irányzatról a kálvinira tért át. 1530 körül született Nagykárolyban Károli Gáspár, a teljes Biblia első magyar nyelvű fordítója.

A 16–18. század során a megye területe gyakran vált különböző pusztítások színterévé: törökök, tatárok, lengyelek, kurucok, labancok is dúlták. A lakosság helyzetét a gyakran pusztító járványok is nehezítették és számos természeti csapásról – aszályok, árvizek, földrengések – maradtak meg feljegyzések. A Rákóczi-szabadságharc idején (1703–1711) igazi hadszíntérré változott a megye, több település teljesen elnéptelenedett, a civil lakosság nagy része elmenekült az átvonuló csapatok és fosztogató katonák elől. Szatmárnémeti a szabadságharcot lezáró béke révén vonult be a köztudatba: máig ezzel társítják talán a leggyakrabban a város nevét. Az itt élő lakosság a sorozatos háborúk idején erősen megfogyatkozott, így, a 18. század első felében, jelentős betelepítés vált szükségessé. Károlyi Sándor, a vármegye főispánja, kezdeményezésére több csoportban sváb telepesek érkeztek a megyébe. Célja a munkaerő pótlása mellett, a katolikus vallás terjesztése is volt. Ezt a telepítési politikát folytatták utódai és más birtokosok is a megyéből. A svábok betelepülése még a 19. században is folytatódott, bár ekkor már inkább a belső átköltözés volt a jellemzőbb. Ugyancsak Károlyi Sándor nevéhez fűződik a kereskedelem fellendítése érdekében a jelentősebb számú zsidó lakosság betelepítése, elsősorban Nagykárolyba és környékére. A zsidó közösség hamarosan megerősödött és fontos gazdasági szerepet töltött be a megye életében, sőt a két világháború között Szatmárnémeti lakosságának egy harmadát a zsidó közösség jelentette. Az megye zsidósága által emelt zsinagógák közül mára csak a Szatmárnémetiben és Nagykárolyban áll egy-egy.

A megye vallási összetételét tovább színezte az ortodox közösségek uniója a római katolikus egyházzal. A keleti rítusú, többnyire román és rutén lakosság csatlakozott ekkor az egyházi unióhoz, amelyet a munkácsi görög-katolikus püspökség foglalt egyház-szervezeti keretbe. A 19. századtól kezdve Szatmár megye legnagyobb része a nagyváradi görög-katolikus püspökséghez került, így Munkács szerepét ez utóbbi központ vette át. A megnövekedett számú katolikus hívőre való tekintettel, 1804-ben megalapították a Szatmári Római Katolikus Püspökséget is, Szatmárnémeti központtal.

A 19. század második felében általános gazdasági fellendülés jellemezte Szatmár megyét. Vasútépítés, ipari létesítmények telepítése, nagyarányú építkezések időszaka ez, amely elsősorban a városokban volt érzékelhető.

Az első világháború befejeződésekor Szatmár megyében is megalakultak román nemzeti tanácsok. Csaknem minden román lakta település képviseltette magát a gyulafehérvári, 1918 december 1.-i nemzetgyűlésen, ahol kimondták Erdély Romániához való csatolását. A román közigazgatást Szatmár megyében, azonban, csak 1919 áprilisában vezették be.
A két világháború közötti időszakban a megye jelentős területi és népesség változásokat szenvedett. A történeti megye nyugati harmada Magyarország része maradt, déli fele Nagykárollyal, Szilágy megyéhez került, így az új megyeszékhely Szatmárnémeti lesz. Az 1921-es földreform során a nagy uradalmakat, köztük a Károlyi grófokét, kisajátították és ezekre a területekre máramarosi és a Nyugati Érchegységből származó lakosokat telepítettek le.

1940-ben ismét megváltozott Szatmár megye helyzete, ekkor észak Erdély több megyéjével együtt Magyarországhoz került. Az ekkor zajló második világháború jóval érzékenyebben érintette a megye lakosságát mint az első. A földreform során ideköltözött telepeseknek Romániába kellett menekülniük, majd, a háború végén az itt maradt lakosság egészének a megújuló bombázásokat kellett végigszenvednie. A visszavonuló német csapatok nyomán a szovjet és román hadsereg vonult be, 1944 október 25.-én szabadítva fel Nagykároly, utolsóként Románia mai területéről. A katonai műveletek befejeztével nem szűnt meg a lakosság szenvedése: a szatmári svábokat, elsőként a német népcsoportok közül, a Szovjetunióba deportálták kényszermunkára, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva.
Az 1950-es közigazgatási átszervezés során a megye területét Nagybánya tartományhoz (Regiunea Baia Mare) csatolták és rajonokra osztották. Szatmárnémeti elveszítette megyeszékhelyi rangját és rajoni központ lett. Az új területi beosztás csak 1968-ig maradt fenn, amikor megszervezték a mai Szatmár megyét. A kommunista hatalom korszakát, csaknem minden településen a termelőszövetkezetek megszervezése nyitotta meg. A „kollektivizálás” elhúzódott az 1950-1960-as évekre és alapvetően megváltoztatta a hagyományos falu képét. A megyét, főként agrár jellege miatt, kevéssé érintette az országos szinten jellemző erős iparosítási hullám, de itt is érezhető volt az intenzív urbanizáció – főként a megyeszékhelyen, de a frissen várossá nyilvánított Tasnád és Avasújvárosban is. Az 1970-es árvíz jelentős károkat okozott. Több Szamos menti település teljesen elpusztult és Szatmárnémeti jobbparti része is csaknem megsemmisült. A helyreállítás során egy új védőtöltést emeltek és elkészült az új központ épület-együttese, több megyei és municípiumi hivatalnak adva otthont.

Az 1989-es eseményeket követően évtizedet gazdasági stagnálást jellemzi, amelyet csak lassan követett fellendülés. Ma a megye gazdaságát zöldmezős beruházások (ipari parkok), átalakuló ipari létesítmények, a szolgáltató egységek megszaporodása és a külföldi tőkebeáramlás jellemzik. A közelmúltban két újabb helység nyert el városi rangot: Erdőd és Sárköz.

Az évszázadok során Szatmár megye számos híres, ismert személyiséget adott a világnak. Más jelentős személyiségek szakmai-, köz- vagy magánéletük fordulója révén kötődik Szatmárhoz. A legismertebbek között említhető Bakócz Tamás (esztergomi érsek, pápajelölt), Károlyi Gáspár (bibliafordító), Károlyi Sándor (politikus), Grigore Maior (balázsfalvi püspök), Kölcsey Ferenc (költő, politikus), Petőfi Sándor (költő), Petru Bran (pap, tanár), Vasile Lucaciu (pap, politikus), Kaffka Margit (írónő), Ady Endre (költő), Aloisie Ludovic Tăutu (pap, író), Csűry Bálint (nyelvész), Dsida Jenő (költő), Markovics Rodion (író, újságíró), Popp Aurél (festő), Szilágyi Domokos (költő), Erdős I. Pál (grafikus), Gheorghe Bulgăr (nyelvész).

A megye össznépessége a 2021-es népszámláláskor 330668 fő volt, amely csökkenést jelent az előző évekhez képest. Figyelembe véve az új városokat is, Szatmár megye városi lakosságának aránya 43,90% (amely abszolút értékben 145.167 lakost jelent), míg a falun élő lakosság 56,10%-kal (185.501 fő), a megye többsége. Az összlakosság közel egyharmada a megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben él (91.520 fő). Jelentős lakosságtömörülési központok még a városi rangú Nagykároly, Avasfelsőfalu, Tasnád, Erdőd és Sárközújlak, ezek adják a városi lakosság fennmaradó egyharmadát. Közigazgatásilag Szatmár megye 231 települése a felsorolt hat város mellett még 65 községbe van szervezve. Etnikai összetétel szempontjából az összlakosság 55,27%-a román, 28,28% magyar, 4,94% roma, 1,13% német és sváb, míg 0,41% ukrán nemzetiségű. A megyében élnek még szlovákok, zsidók, oroszok, szerbek, az összlakosság alig 1%-a, együtt összesen kétszáz fő.

Gazdasági teljesítményét tekintve Szatmár megye az északnyugati régió harmadik legfejlettebb megyéje Kolozs és Bihar után, maga mögé utasítva Máramaros, Beszterce-Naszód és Szilágy megyéket. Gazdasági jellegét tekintve ipari-agrár jellemezőket mutat, amelyek erőteljes szolgáltatási funkciókkal párosulnak. Legjelentősebb iparágak a gépgyártás, élelmiszeripar, textilipar, bútorgyártás. Az újonnan létesült ipari parkok a jövőbeli fellendülésnek jelentenek biztosítékot. A mezőgazdaság továbbra is a legtöbb munkaerőt foglalkoztató gazdasági ágazat, a létesítmények azonban jelentős fejlesztésre szorulnak. Az európai uniós csatlakozás fontos változásokat hozhat ezen a területen, és közvetlen hozományaként a mezőgazdaság szerkezetének gyökeres átalakulása várható. A megye természetföldrajzi adottságainak következtében a mezőgazdasági művelés alatti területek több mint kétharmada szántóföld. Legjelentősebb a növénytermesztés, a termesztett kultúrák közül legnagyobb arányú a gabonafélék, a burgonya, a cukorrépa, a napraforgó és kukorica jelenléte. A megye országos és a nemzetközi hírét és népszerűségét az epertermesztés adja: Románia teljes epertermelésének több mint fele az eper hazájaként is nevezett Szatmár megyéből származik.

A további gazdasági fejlődést meghatározó módon befolyásolja a megye közlekedési infrastruktúrája. A jelenlegi helyzet ígéretes, mivel két országgal (Magyarország és Ukrajna) van közvetlen kapcsolat a vasúti- és közúti teherforgalomban. Nemzetközi kapcsolatot jelent Szatmárnémeti repülőtere is. A változatos domborzat, a védett természeti értékek, a sokszínű hagyományokat őrző népesség, a gazdag építészeti örökség vonzó célponttá teszik a megyét a turisták számára. A növekvő keresletet újabb szolgáltatások és szálláshelyek létesítésével és a meglévők modernizálásával próbálják kielégíteni.

Az évszázadok során sokszor átalakuló Szatmár megye mai területe Románián belül kis méretűnek számít, ennek ellenére természeti környezete gazdag és változatos. Területének közel kétharmadát, a megye nyugati és központi részét síkságok uralják. Átfogó néven a Nagyalföld részeként említi a szakirodalom, kialakulásának és fekvésének megfelelően több egységre tagolható. Ilyen elkülöníthető középtájak: a Felső-Tisza síksága, melynek részei a megye északnyugati részén található Ugocsai-sík és a középső részen, Szatmárnémetitől északra a Szamosköz (alacsony 100 méter körüli magassággal), ettől délre a Krasznaköz, melynek része az Ecsedi síkság (Nagykárolytól északra). Ez egy alacsonyabban fekvő területen, a hajdani Ecsedi láp helyén, keletkezett, annak 19. századi lecsapolása után. A Nagykárolytól nyugatra fekvő Nagykárolyi homokhát (120-160 m közötti magassággal) a Nyírség része. A megye délnyugati részén található az Érmellék, a mélyebben fekvő Ér-völgyével (100-120 m), és a magasabban fekvő Tasnádi dombsággal, amely mintegy 70-80 méterrel emelkedik a síkság fölé. A tőle délre található Krasznamenti dombság már az Erdélyi Középhegység nagytájának északnyugati nyúlványa.

Kőzettani felépítésében is elkülönül a környező területektől a Bükkvidéki-dombság a megye délkeleti részén. Egy őskori, lekopott kristályos masszívum, melynek magassága csaknem 600 méter (Lespezi csúcs 580 m). A megye északkeleti, keleti peremén az Avas és Gutin hegységek uralják a domborzatot, a romániai Keleti-Kárpátokhoz sorolt vulkáni vonulat északi részéhez tartoznak. Az Avas hegység legmagasabb pontja a 917 m magas Visky-kő, míg a Gutin hegység csúcsai megyénkben elérik az 1200 méteres magasságot: a megye legmagasabb pontja az 1201 m Kisköves (Vârful Pietroasa, korábbi nevén Király-csúcs). A két hegység a néprajzi hagyományairól is híres Avas medencét zárja közre.
A megye éghajlata mérsékelten szárazföldi (kontinentális), kis eltérésekkel a síkvidéki és a magasabb területek között. Az éves középhőmérséklet az Avas és a Bükk vidékén 8°C körüli, a megyeszékhely és Nagykároly környékén pedig meghaladja a 9°C-t is. A nyarak melegek, nem ritka a 25°C-t meghaladó havi átlag a nyári hónapokban, míg a telek havi középhőmérséklete lecsökkenhet -5°C-ra is. A hőmérsékleti szélsőségeket a megyében mindkét esetben Nagykárolyban regisztrálták: a legmagasabb hőmérsékletet 1952-ben: +39,5°C, míg a legalacsonyabbat 1963-ban: -30,4°C. A csapadék területi megoszlása, a hőmérséklethez hasonlóan, a síkvidék és a domb- és hegyvidék közötti különbségeket követi. Az előbbi területeken az éves átlag 600 mm körüli, míg a magasabb vidékeken a 800 mm-t is meghaladhatja. A legcsapadékosabb hónap rendszerint a június és július, a csapadékban legszegényebbek a január és február hónapok. Az uralkodó szélirány nyáron nyugati, délnyugati, télen pedig keleti, északi szelek a leggyakoribbak.

A megye vízrajzának legjelentősebb eleme a Szamos folyó alsó folyása. A síkvidéki folyókra jellemző a gyakori mederváltoztatás, a nagy vízszintingadozás és az ezek miatt előforduló árvizek. A megye területén, 61 km hosszan torkolata felé kanyargó Szamos sem kivétel. A történelem sorén egyszerre jelentett védelmet, kereskedelmi útvonalat, megélhetést és veszélyforrást is a partjain élőknek. A gyakori árvizek miatt (ezek közül a legpusztítóbb az 1970-es volt) mára töltésekkel védik a lakott területeket. A Kraszna folyó (megyénk területén 57 km-en keresztül folyik) egykori természetes medre az Ecsedi lápon vezetett keresztül, és annak legfontosabb táplálója volt. A 19. században kezdődött lecsapolási munkálatok eredményeként a Krasznát mesterséges mederbe terelték, így Kismajténytól kezdődően tulajdonképpen csak Kraszna-csatornáról beszélhetünk. Régen a Szamosba torkollott, ma vizét Magyarország területén a Tiszába vezetik. A Túr folyó a legfontosabb megyénkben eredő vízfolyás. A Gutin hegységből indulva 70 km-t tesz meg megyénk területén. Legnagyobb mellékfolyója a Tálna. A Túr folyón árvízvédelmi céllal létrehozott Kányaházi víztározótól kezdődően, a folyó alsó szakászának mentén alakították ki megyénk legnagyobb természetvédelmi területét. A Homoród folyó a Bükkvidéki dombság északi oldalából eredve szintén az Ecsedi láp egyik jelentős táplálója volt. A Krasznához hasonlóan, medrét módosították és mellékvizeivel együtt csatornába terelték, vizét Szatmárpálfalva községnél a Szamosba vezetik. Az Ér folyó megyénken átívelő 30 km-es szakasza szintén nem mentes az emberi beavatkozásoktól, medrét módosították és töltéseket emelték. Vízgazdálkodási szempontból Bihar megyéhez tartozik, hiszen a Körösök vízrendszerének része.
Szatmár megye kis- és közepes méretű tavainak nagy része mesterséges eredetű. Ilyenek a Túr menti lefűzött medrek, a morotva tavak. A legtöbb mesterséges tó árvízvédelmi vagy haltenyésztési célokat szolgál, de homokbányákból alakult tavakat is találunk. Legnagyobb a Túr folyón létrehozott Kányaházi-tó, ezen kívül jelentős még a Muzsdalyi-tó, Dabolci-tó, Adorjáni-tó, Kökényesdi-tó, Érendrédi-tó, az Érkávási-tó, a Majtényi-tó, valamint az Apai homokbányató. Magántulajdonban is találunk kisebb halastavakat.
A valamikori vulkáni tevékenység utóhatásai az Avas–Gutin hegység vonulatát kísérő ásványvízforrások Bikszádon, Turcon, Büdössáron, a Luna völgyében, Nagytarnán, Vámfaluban, Máriavölgyén, melyek vize sós, szénsavas vagy kénes. Termálvízben is gazdag megyénk területe: Tasnád, Krasznabéltek, Ákos, Érmindszent, Szatmárnémeti területén tártak fel forrásokat, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A megye növényzete is változatos, legnagyobb része az erdős sztyepp övezetébe tartozik. Az alföldi területeket a múltban kiterjedt erdők jellemezték, melyek ma már csak foltokban találhatók meg, helyüket mezőgazdasági területek vették át. A síksági erdők nagy része tölgyerdő, ahol a tölgy rendszerint más fajokkal keveredik. A dombvidéki területeken (a Bükkvidéki- és a Tasnádi dombság) már vegyes erdők és bükkösök is megtalálhatók. A magasabb hegyvidéket (az Avas és a Gutin magasabb területei) a fenyőerdők uralják, a legmagasabb hegycsúcsokon pedig az alhavasi legelők, áfonyások is előfordulnak.

A megye állatvilága a növényzethez hasonlóan gazdag és változatos. Számos nagyvad él megyénkben, amelyek vadászati jelentősége meglehetősen nagy. Ilyenek a medve (a magasabb hegyekben), a vaddisznó, a szarvas és az őz, valamint a nagyobb kiterjedésű erdőkben, a farkas, mely télen még az alföldi területekre is lehúzódik. A vadmacska már ritkább, a nagyobb erdőkben fedezhetjük fel. A nagyobb kiterjedésű, erdővel borított területek gyakori állata a róka, a nyúl, a mókus stb. Az alföldi területek jellemző állatai az ürge, hörcsög, földikutya, borz, a mocsaras területeken a pézsmapocok fordul elő. Számos madárfaj él a megye területén, melyek közül néhány nagyon ritka Romániában. Egyedüliként az országban az Érendrédi tónál észlelték a sárszalonka (Limosa limosa) költőhelyét, a nagy goda (Gallinago gallinago) fészkelőhelyet pedig a Vermes mocsár területén figyeltek meg. A megye vizei halfajokban is gazdagok.

A megye természeti értékeinek megőrzése érdekében 24 különböző kategóriájú védett természeti területet jelöltek ki 48. 364 hektáron. 6 nemzeti érdekeltségű terület (Túr folyó, Fényi homokdűnék, Vermes mocsár, Csanálosi kőriserdő, Komzsai szekuláris fenyőerdő, Tőzeglápok az Avas hegységben), 9 megyei vagy helyi érdekeltségű terület (Sárerdő, Nagyerdő, Nagykárolyi Dendrológiai Park, Bixadi ásványvizek és gyógyvizek, Büdössár fürdő, Nagytarnai és  Mária völgyi fürdők, Avasújfalu ásványvizei, Luna  fürdő - Avasfelsőfalu ásványvizei), 7 közösségi jelentőségű vagy Natura 2000 terület (Nagykárolyi síkság, Érmelléki síkság, Túr folyó, Berekszó-Nagysomkút és Pricop-Avasújfalu, Alsó Szamos és Magura Batarcs), 2 különleges madárvédelmi terület, szintén Natura 2000 területek (Nyír-Érmelléki síkság és Túr alsó folyása).
 
Dr. Szőcs Péter-Levente, Szatmár Megyei Múzeum